Itthon-otthon

Egy Olá Chádásá naplója II./5

…..Már másfél éve élünk itt, és még nem voltunk látogatóban hátrahagyott szeretteinknél… Hogy miért is? Az első évben a pocakom volt túl nagy, most a másodikban Kicsi Lány túl kicsi… valahogy sem becsomagolt, sem kicsomagolt babával nem tűnt egyszerűnek az utazás… No, egészen eddig! Ugyanis eljött az idő, hogy repülőt rántsunk magunk alá és elutazzunk babamutatóba…

Persze szűk másfél hét alatt nem volt könnyű mutatvány körbeutazni fél Magyarországot (mert a rokonságunk egységei természetesen az ország igen különböző pontjain találhatóak), Azért némi szervezés után a minimálprodzsekt összeállt, amibe persze közel sem fért bele minden rokon, barát, ismerős.

Remélem, nem túl sokan haragudtak meg ránk…

Az erőltetett menet ellenére nagyon jó volt megmártózni a szerető közegben.

No meg persze a szeszélyes magyar időjárásban is… de most még a nagy esők és viharok is kedvünkre voltak, hiszen ellentétei az itteni kiegyensúlyozott nyári melegnek, amiben előtte (és most utána) kedvünkre lubickolhatunk… na jó, amikor visszajövet a reptéri átjáróban megcsapott a harmincfokos hőhullám, elakadt a szavam egy pillanatra, de elég volt egy pillantást vetni a jól ismert pálmafa-sorra, hogy a hőség után a jól ismert otthonos érzés is megrohanjon…

No, de ne szaladjunk annyira előre: tehát Magyarország…

Első benyomásra semmi sem változott, minden ugyanott van, ahol azelőtt, még a házmester is ugyanabban a csikos pólóban sepreget az utca végén… talán picit őszebb a szakálla?

Azután alaposabban körbenézve… mintha mégis minden megváltozott volna: a szinek, az árnyékok, az emberek, a házak, a Tesco ugyanaz, és mégsem…

Vagy egyszerűen én változtam? Meglehet.

Másképp nézek és másképp látok. Elsiklom olyasmi felett, ami régen fontosnak tűnt és megakad a szemem olyasmin, ami nyilvánvalóan eddig is ott és olyan volt… de akkor nem érdekelt.

Picit idegen szemmel is látom a helyet, ahol felnőttem, no meg a hazatérő szemével is. Furcsa, de érdekes…

Persze vannak biztos pontok, amik nem változtak az évek alatt, sem ott, sem bennem:

Rohanok a betevő Túró Rudiért (anyukám jóvoltából már ott figyel a hűtőben), és a gyerekszobában hűségesen vár a Kockásfülű Nyúl. Kicsit poros, de érthető… Második éve ül hűségesen az ablakpárkányon. Annakidején nem fért bele szegény a bőröndbe…

Magamhoz ölelem, és amikor senki nem néz oda, a fülébe dünnyögöm: itt vagyok, én vagyok az… ugyanaz a hóbortos csajszi, aki azon az őszön a párkányra ültette… és mégsem ugyanaz…

Elindultunk egy vigyori, szöszke és hófehér Kisemberrel és sok várakozással a batyunkban, és most visszahoztunk egy Nagy Lakli Kamaszt, barnára sült arcából kivilágít a hosszú, szőke lobonca, olyan, mint egy tengerparti aranyifjú (nem véletlenül ) , kezébe csimpaszkodik a kishúga, és olyan tekintettel néz rá, hogy megolvad tőle az ember szíve… ebből is látszik, hogy történt egy s más ezalatt a pár év alatt, annyi minden változott, történt, sikerült… A mi kis történetünk… hiszen Ti is ismeritek…