Az új buszpályaudvarra érkezem, a bekötőút már ismerősnek tűnik. Emlékszem a hegyekre, a temetőre fent a dombon, az emlékparkra, a színekre. Erre a jellegzetes homokszínre, amely betölti egész Jeruzsálemet. Kezemben egy cetlivel, rajta a szállásom címe, sietek az óvárosba. Minél hamarabb meg akarok szabadulni a túltömött hátizsákomtól – nem is tudom miért pakoltam be két farmert és három pulóvert négy napra.
Végig a Jaffa streeten, amely semmit nem változott: az épületek, a szagok,a boltok egymás hegyén-hátán . A rádiókból arab, héber dalok szólnak. Átmegyek a jobboldalra, mert tudom: a piac következik. Vaskerítéssel zárják le a bejáratot, ellenőrző pontok vannak felállítva. Elkérik az útlevelemet, beletúrnak a hátizsákomba. A fiatal, csinos rendőrlányok rutinos, unott mozdulatokkal végzik a munkájukat.
Megpróbálok szóba elegyedni velük, kérdezgetem őket. Nem túl barátságosak, látszik, terhükre vagyok, talán csak nincs idejük rám, a rutinkérdéseket már rég kivégeztük, emberek türelmetlenül várakoznak mögöttem, megyek.
A hangzavar a piacon fokozódik, nagyobb részt arab árusok kiabálva kínálgatják a portékáikat. Szinte rohanok a standok között, belélegzem a piac illatát, amely a frissen sütött pita, rothadó gyümölcsök, keleti fűszerek, mangó, narancs és emberek izzadságának keveréke. Mindenhonnan jellegzetes, de eltérő keleti zene szól, csak kapkodom a fejemet, turkálok az áruk között, nézem az árusok feje felett a kedvenc focicsapatuk posztereit, zászlóit.
Megállok a süteményesnél, és finom lekváros, csokis, túros sütit veszek, melyet súlyra kimérve árusítanak. Még csak reggel kilenc óra, de óriási a tömeg: háziasszonyok, kíváncsiskodó turisták, ortodox zsidók. Hömpölygök a kijáratig, félszeg mosollyal próbálok búcsúzni a csinos rendőrlányoktól, akik visszamosolyognak, emlékeznek a tömött hátizsákos, sokat kérdező magyarra. Majszolom a csokis sütit, hónaljban már régen átizzadtam az ingemet, óriási a hőség, de nem szállok fel a tömött 20-as buszra, amely bevinne az óvárosba.
Véletlenül letérek a Jaffa streetről, kérdezősködöm – ivritül és angolul. Útbaigazítanak, és megnyugszom. Megpillantom az óvárosból kiemelkedő Dávid tornyot. Megkettőzöm lépteimet. Elfog valami izgalom. Szinte rohanok, hogy a Jaffa kapun keresztül beléphessek az óvárosba.
Taxisok és önjelölt idegenvezetők hada fogad a Jaffa Kapunál, egyikből sem kérek. Emelt hangon, erélyesen kell, hogy beszéljek velük, mert mind baleknek néz, és nem tágítanak mellőlem. Az örmény negyeden keresztül haladok a szállásom felé, melyet az Interneten találtam, a zsidó negyedben közel a Siratófalhoz. Görögkeleti papoktól kérek útbaigazítást, kacskaringós sikátorokon keresztül visz az utam. Némely sikátorban épphogy elférek a hátizsákommal. Örmény éttermek, templomok, kis házak, apró kapukkal, kegytárgy boltok emléktárgyakkal.
A szállás remek helyen van: a zsidó negyed közepén, a jellegzetes homokszínű házikók egyikében, Heritega Haus-nak hívják. Mint kiderül, vallásos amerikai zsidók finanszírozzák; ingyenes, és ennek később még megfizetem az árát. Szemben az arab hajnaltól éjszakáig nyitva tartó, jellegzetes szatócsboltjában mindent lehet kapni. Ami itt nincs, arra nincs is szükség az életben. Szóba elegyedem vele, kikérdezem a szállásom felől, és reményemet fejezem ki, hogy gyakori vásárlója leszek, és biztosítom róla, hogy szeretem a boltját. Kedvesen figyelmeztet, hogy akkor esetleg nem kellene a sajtot, sonkát, tejet, pitát, joghurtokat egy zacskóba raknom. Értetlenül nézek rá, mire megkérdezi, hogy zsidó vagyok-e, és hogy honnan jövök?
-Igen, és egy kibucban lakom – átmenetileg – felelem.
-This meal is not kosher! – közli szinte suttogva.
-Uuuuuuuu – mondom, kiadok magamból még egy jobb fajta szitkot, és megtetézem egyik kedvenc angol nyelvű káromkodásommal. Csóválja a fejét, kiveszi a szájából a szétrágott fogpiszkálóját – látni engedi sárgás fogait – beletörli az ingébe, visszateszi a szájába, mond valamit arabul, az arcán semmit nem látni, de látom a szemén, hogy jól mulat a tudatlanságomon.
Az amerikai kipás recepciós megkérdezte, hogy zsidó vagyok-e. Igen, feleltem. Na és az anyád zsidó-e, jött a következő kérdés. Ismét igennel feleltem, majd ráböktem a nyakláncomon lógó Dávid csillagra – bizonyíték gyanánt. Ezt akárki felrakhatja, ez semmit nem jelent – mondja az okos amerikai. Persze, és azt hogy zsidó vagyok és az anyám is az, azt nem mondhatja akárki? – fordult meg a fejemben, de nem akartam már az első percben vitába keveredni. Kitöltöttem az űrlapot, és megköszöntem az ingyen szállást. Külön férfi és női szállást tartanak fent, 12 ágyas nagy hálókban helyezik el a vándort, szerencsére csak két emberrel kell osztozkodnom. Jól felszerelt konyha, Internet…
A konyhában kezdtem először gyanakodni. Csak műanyag tányért, és poharat találtam. A társalgóban megpróbáltam bekapcsolni a tévét, de az nem működött. Kérdésemre válaszolva: nincsenek csatornák. A tévét csak és kizárólagosan oktatás céljára használják, vallásos jellegű filmeket lehet csak nézni. A könyvtárat is tüzetesen átvizsgáltam, rengeteg különböző kiadású, formájú, nagyságú Biblia és más vallási témájú könyvek sokasága képezte azt. Már megint a smucigságom – jutott az eszembe. Nem is tudom, hogy mit vártam az ingyen szálláson. Szőke svéd lányokat és sajtos- sonkás szendvicset??? Túl fáradt voltam ahhoz, hogy új szállást keressek, menekülési útvonallal sem rendelkeztem, kipakoltam, lezuhanyoztam, és elindultam felfedezni az óvárost.
A kipás amerikai már vár rám a bejáratnál. Kérdi, van-e a programom péntek estére, mert ha nincs, akkor a közös, Siratófalnál tett látogatás után, cionista amerikai családoknál lehet elkölteni a péntek esti vacsorát, van–e kedvem hozzá? – néz rám várakozóan! Számítottam valami ilyesmire, de túl hirtelen jött a letámadás. Motyogok össze vissza, a nevemet máris a listán látom. A hostel mellett közvetlenül egy Jesiva található. Régen olvasott könyvek jutnak az eszembe, a Jesivában férfiak tanulmányozzák a Torát és más szent könyveket, megvitatják az olvasottakat, kérdéseket tesznek fel egymásnak, rengeteget tanulnak, képzik magukat. Belesek az ablakon. Rengeteg feketébe öltözött, különböző korú, vallásos zsidó fennhangon olvas. Hogy mit, nem értem. Átszellemült arcokat látok, megrémülök, és abbahagyom a leskelődést.
Megyek lefelé az utcánkon, cél nélkül, nincs útiterv. Visz a lábam, de tudom, a Siratófalnál fogok kilyukadni, kacskaringós kis utcákon, sikátorokon keresztül. Könnyű eltévedni. Próbálok emlékezni, de minden új és ismeretlen. Aztán rájövök: azon az őszön az arab negyed felöl közelítettük meg a Siratófalat, most meg a zsidó negyedben botorkálok, ezért olyan csendes és békés minden. Az a jellegzetes homokszín uralkodik a házakon. Tiszták, rendezettek. Nyitva hagyott ajtókon lopva betekintek, zöldellő kerteket látni, gyerekzsivaj hallatszik. Táblákra leszek figyelmes: Siratófalhoz közeledem. Detektoros kapuk, röntgen készülékek, kipakoltatják a zsebeimet. Oldalról érkezem, a Sziklamecset aranyozott kupolája tűnik fel először – gyönyörű látványt nyújt. Meglátom a Siratófalat, megállok.
Nézem a falat, és elkezdek emlékezni. Kutatok a gondolataimban: képek, események jönnek elő. Vissza akarok repülni az időben. Megint ősz van, Adriennel vagyok itt fáradtan csapzottan. Körülnézek, őt keresem a tekintetemmel, hátha itt van, esetleg mögöttem. Várom, hogy hátulról befogja a szememet, mint akkor, és én megfordulva az ő nevető szemeit, arcát látom. Elindulok, a fal irányába. A növények ugyanúgy, égnek meredve, össze-vissza burjánzanak, a fal tövében a hívők hangosan imádkoznak. Felrakom a kötelező kipát, megérintem a falat, látom a résekben az elsárgult papírfecniket, melyeket az idelátogatók hagytak itt, tele kéréssel. Kedvem lenne párat kibontani és elolvasni, de nem teszem. Akkor mi is cetliket dugdostunk a fal réseibe, Adrienn a női részben. Később elmondtuk egymásnak, mit kívántuk, de most csak nézem a falat, hosszasan eltöprengve.
Nem tudom, hol járok. Körülnézek, mindenhol imádkozó, feketébe öltözött, vallásos zsidók. Előre hátra himbálózó mozdulatokat végeznek, az arcuk szinte önkívületben, hol imádkoznak, hol csak mormolnak, suttognak. Egy percre sem hagyják abba, fejhangon énekelnek. A hőség ellenére mind hosszú, fekete kabátban, kipát és rajta fekete széles karimájú kalapot viselnek, loknis, hosszúra megnövesztett pajesz verdesi az arcukat, a legtöbb szemüveges, sápadt, rossz a testtartásuk. Groteszk látványt nyújtanak.
Nézem őket, miközben hadakozom a látvány ellen, nem akarok köztük lenni, beszívni a kipárolgó kellemetlen izzadság szagot, de mégis vonz a közeg. Kíváncsiságom legyőzi az undoromat, továbbmegyek. A Siratófal folytatása egy fedett teremben végződik. Végig imádkozó zsidók, ülve, állva, szent könyvekbe merül a külvilágról tudomást sem véve. Csókolgatják a Siratófalat, ráborulnak, talán sírnak is. Néhány szót elkapok az imákból. A fal előtt többen is megszólítanak: vagy pénzt koldulnak, vagy a vallásosság felé akarnak terelni. Átkacsintok a női részbe. Bő, hosszú szoknyát viselő, esetenként parókás asszonyokat látok. Rengeteg fiatal, amerikai, vallásos lány érkezik, mindenhonnan angol szót hallani. Nézem, és hallgatom őket.
Égeti a délutáni nap az arcomat, de én még mindig a Siratófal előtti téren állok. Kölcsönkérek egy műanyag széket, sehová nem sietek, a mosdók mellett telepszem le. Nyugodtan, ráérősen nézelődöm. Rengetegen jönnek és mennek, sok a turista, de nagyobb részt ortodox zsidó. Vallásos katonák jönnek, akik a gépfegyvereiket a falnak támasztva imádkoznak. Valaki fejfedő nélkül megy a falhoz, rögtön megszólják. A bejáratnál, egy dobozban ingyen lehet papír kipát kölcsönözni. Fényképezőgépek kattogása hallatszik, néhány mobiltelefon is megcsörren. Angol, francia és héber szófoszlányok ütik meg a fülemet. Gazdátlan gyerekek kergetőznek a téren – talán a szüleik a falnál imádkoznak. Japán turistacsoport érkezik. Fegyelmezetten, libasorban mennek a falhoz. Figyelem őket, és tudom, egy perc múlva előveszik high-tech fényképezőgépeiket, és elkezdenek mindent és mindenkit fényképezni. Így is történik.
Engedek egy orthodoxnak, aki már régen kiszúrt magának. Percek óta körülöttem ólálkodik, kezét a fejemre teszi, és imát mond felettem, a jobb csuklómra piros zsinórt köt. Kikérdez a családom felől. Vallási vitába keveredem vele. Darwin neve hallatára égnek emeli a tekintetét, és valami olyasmit mondhat: mit követett el ez a szegény zsidó gyermek, hogy ilyen szó hagyja el az ajkát. A Tora megismerést és olvasását ajánlja figyelmembe, hiába mondom neki, hogy nem vagyok hivő, nem hagyja magát lerázni, csak jön és nyomul, meg akar győzni, érveket sorol fel. Bevetem a titkos fegyveremet, hogy mi ott fent a kibucban ám disznóhúst eszünk minden kedden. Ez hat. Kiköp a földre, elhomályosodik a tekintete, de nem adja fel egykönnyen. Kis türelmet kér, elmegy, majd magyar nyelvű papírokkal tér vissza, rajta magyarországi Jesiva címek. Ismerős neveket találok, kapok még olvasmányokat, és a lelkemre köti, figyelmesen olvassam el mind. Elmenőben már csak a hátát látni, megfordul, és a válla felett veti oda a szavakat: a kibucot sürgősen hagyjam el,” mert azok ott” nem kóserek – mondja. Amikor már azt hiszem, végleg elment, és magamra hagy, visszajön, hogy a piros szalagért, melyet a csuklómra kötött, fizessek – amennyit gondolok. Fizetek, ismét fejemre teszi a kezét, imát mormog felettem, talán meg is áld, már nem is bánom, csak menjen. Elbúcsúzik, én is elindulok, visszaviszem a kölcsönvett széket, még egy pillantást vetek a falra, megnézem a női szakaszt, körülnézek a téren – Adriennt keresem a tekintetemmel. A nap is hanyatlóban van, lassan elindulok. Szememmel az arcokat fürkészem, várom, hogy végre felbukkanjon, de legbelül tudom : nem őt keresem, a húszas éveimet akarom vissza kapni!
Mára elegem lett a Siratófal és környékéből, a muszlin negyed felé veszem az irányt. Biztonság kedvéért, begombolom az ingem nyakát, ne látszódjék a Dávid csillag. A bazár semmit nem változott, arab árusok, szívják békésen a vízi pipát, suhancok járnak boltról boltra, kávét hordva a szomjazónak. Idősebb arabok sesbest (kockajáték) a többiek halkan nézik, vagy csak elmerengenek a vízipipájuk füstje felett, és figyelik a járókelőket. Talán a meleg miatt, az árusok egyáltalán nem erőszakosak, nem hívják, és nem rángatják be az embert a boltjukba, hogy mindféle bóvlit rá sózzanak.
Sok bolt zárva tart, talán hőség, esetleg a háború utóhatása, kevés a turista, inkább a helyiek vásárolnak. Óvatosan nézelődöm, egy sapkára alkuszom, az árus beinvitál, süteménnyel kínál, elfogadom a felkínált teát, leülünk , és miközben a menta teát kortyolgatjuk, az itteni helyzetről kérdezgetem. Politizálni kezdünk, a sapkát már régen elfelejtjük, belemerülünk a világ dolgaiba, de ahogy az izraeliekre és Palesztinára terelem a szót-tulajdonképpen, csak ez érdekel- az érem másik oldala-, elhallgat, látom rajta, lenne mondanivalója, de bizalmatlan, talán fél, nem akar magának bajt, hallgatunk egy sort, elköszönök.
Betérek egy fodrászatba, két férfi borbély borotválja a vendégeket. Mind kettő makulátlan tiszta fehér köpeny, hetyke bajuszt hord, régen elfeledett illat terjeng a fodrász műhelyben, halkan szól a zene, arabok adják kézről kézre a kilincset, teáznak, beszélgetnek, rólam, az idegenről tudomást sem vesznek. Várok a soromra és közben, a tévében egy arab szappanoperát kísérek figyelemmel, jellegzetes arab bodros hajú szép fiuk, agyon sminkelt színésznőkkel. Falakat körbe Arafat képei, illetve palesztin zászlók díszítik. A szokásos Puskás Puskás-Puskás intermezzo után, az idősebbik neki áll a hajamnak, az instrukcióimat, rögtön megérti, gépet alig, ollót használ.
Hallgatom az olló csattogását, a fodrász kimért gyors, szakszerű mozdulatait figyelem a tükörből. Vágás után, borotválást is kérek, kinyitható pengével, egyenletes mozdulatokkal húzza le a sörtét az arcomról, a felesleges borotvahabot az ujjára keni, vizet szinte nem is használ. Jellegzetes illatú arcszesszel bekeni az arcomat, jóleső tűszúrásokat érzek a bőrömön, szélesen elmosolyodik, amikor végig húzom a tenyeremet, a simára borotvált arcomon.
Hömpölygök a tömeggel a bazárban. Hirtelen négyfős izraeli járőr tűnik fel, állig felfegyverkezve, golyóálló mellényben, kettő elöl, másik kettő hátul biztosit, az arabok, mintha tudomást sem vennének a katonák jelenlétéről, de látom a szemük sarkából, figyelik a csapat minden mozdulatát. A katonák egykedvűen, rágóznak, állandó rádió kapcsolatban vannak egymással, semmit mondó a tekintetük, talán a tömeget pásztázzák.
Szárított sárgabarackot veszek, fiatal arab lányokra leszek figyelmes, egymásba karolva közlekednek, fehérneműt vásárolnak, bogárszemű gyönyörű teremtések, ringó karcsú járásukat, bő ruhájuk sem tudja eltakarni, kíváncsi tekintetem elöl, elfordulnak, összenevetnek, látom, ahogy visszanéznek. Sodródom az áradattal, beesteledik, hirtelen rengetegen lettek a piacon, háziasszonyokat, látok nagy kosarakkal, zöldség és gyümölcs kordonokba ütközöm, földről árusítják a kereskedők a termékeiket, hirtelen szinte a semmiből rengeteg ember kerül elő, szlalomozok a tömeg között, honnan ez a sok ember- kérdem félhangosan magamtól-, amikor meglátom a Damaszkuszi kapu gyönyörű bolt ívét.
Este megismerkedtem az egyik szobatársammal. Puerto Ricoi vallásos zsidófiú, aki a szomszédos Jesivába jött tanulni. Kipát hord, és mind két oldalán fehér madzagok lógnak, aminek régen tudtam a jelentését, de mára már elfeledtem. Nincs megnövesztve a pajesze, rövid szakállt visel, jó képű fiatal srác benyomását kelti. Reggel öt órától este tizenegyig tanulnak a Jesivába, kétszer egy órás szünetet tarthatnak, heti hat napon keresztül. A Torát olvassák, és tanulmányozzák, vitatkoznak, összefüggéseket keresnek, válaszokat kapnak a feltett kérdéseikre. Hamar elveszítettem a türelmemet- De hát ki az a féleszű, akinek annyi ideje van, hogy önként, heti hat napon át napi tizennyolc órán keresztül a Torát bújja?
-Én-, feleli Jákob szelíden -minden nap új és újabb dolgokat tanulunk, felfedezem a Tora szépségét, és bölcsességét.
Már megbántam a dühkitörésemet, de nem tudom feledni a délután látottakat, amikor leskelődtem a Jesiva ablakában, és megdöbbenve figyeltem a tíz-tizenkét éves kisfiukat, akik alig álltak a lábukon a fáradtságtól, de kitartóan hajlongtak és imádkoztak.
-Na és te- mi féle zsidó vagy teszi fel a kérdését Jákob
-Disznóhúst eszem, nem tartom az ünnepeket, nem járok zsinagógába, nem vagyok vallásos, de ettől még nem érzem magamat másodrendű állampolgárnak-felelem.
Nem jutunk dűlőre, elbeszélünk egymás mellet, köztes témát keresek, a sport nem érdekli, tévét nem nézhetnek, jó akkor beszéljünk a csajokról-indítványozóm. Szemlesütve közli, hogy ő még szűz- és nincsenek lány ismerősei, de ahogy végez a Jesivában, haza utazik, a szülei be akarják mutatni, egy vallásos zsidócsaládnak, akiknek két lányuk is van-, na ezen már, meg sem lepődöm.
Gondolataimba merülök, és tudom, nem Jákob miatt veszítettem el a türelmemet, hiába is hangoztatom úton útfele mindenkinek, hogy milyen távol áll tőlem ez az ismeretlen furcsa világ.
Mindenkinek hazudok.
Önhibánkon kívül részesei vagyunk a szüleimmel ennek ismeretlen furcsa világnak,
hiszen a testvéremet, mégsem tagadhatom meg.
