I.
….Izrael kiterjedésének nagyságából, és az utunkat jelző táblákat böngészgetve nem tűnt nehéz feladatnak magamtól is kitalálnom, hogy a megcsonkított kirándulásunkon elsőként Masada erődjét fogjuk útba ejteni. Késő délutáni-, esztelen-, tomboló hőség vár bennünket a Holt- tenger peremén elhelyezkedő erőd lábánál. Nehézkesen, bódultan szállunk ki a kellemes hőmérsékletre lehűtött luxusbuszunkból és csak kapkodjuk a levegőt, amint felocsúdtunk a mellbevágó, letaglózó, száraz kíméletlen hőségtől. Már a buszban felfigyeltem az utunkat szegélyező végtelen holdbéli sivatagi tájra.
Az itteni sivatagot nem a képekből, filmekből jól ismert
finomszemcséjű homokdűnék jellemzik ahol a lelkes utazó önkéntelenül
is kilép a cipőjéből és önfeledten csak úgy rúgja a port
meghentergőzve az aranysárga homokban, hanem afféle sziklatalajos, vad
közeg, érdes kiálló kövek, mély kráterek, barátságtalan holdbéli táj
fogadja a kíváncsiskodókat. Ameddig a szem ellát hepehupás, kietlen,
kráterek sokasága látszódik, amiket csupán a messzi Holt- tenger kéklő
sós hullámai törnek meg.
A zsúfolt parkolóból egy hatalmas kiterjedésű sziklaerőd lábánál
találjuk magunkat. Tenyerünket a szemünk elé téve pásztázzuk Masada
épen marad romjait és egymás között félhangosan próbáljuk
felbecsülni a megmászandó távolságot.
A hegytetőre két út vezet fel.
Drótkötélpályán közlekedő üvegezett felvonó, ami ugyan remek kilátást
biztosít, de túlontúl megkönnyíti a csúcshódítást.
A sivatagi hőségre való tekintettel a lányok közül tényleg csak a
bátrabbak vállalkoznak a két és fél kilométeres, közel negyven perces
gyalogosútra, ami felvezet az erődhöz.
Virtusból tetszelegve lányaink előtt és a férfiasságunkat bizonygatva
szinte futva tesszük meg az utat, és csak úgy kapkodjuk a lábunkat a
sziklákba erősített lépcsőkön, hosszan fújtatunk a lépcsőfordulókon
magunk mögött le-, elhagyva az elképedő, értetlenkedő, lassan vizet
kortyolgató, komótosan lépkedő, egyensapkába bújtatott, különböző
iskolás-, turista-, nyugdíjas csoportokat.
Alig fél óra elteltével a csúcsra érve verejtékünkben fürödve,
koszosan, izzadtan, egymás tenyerébe csapkodva nagyokat, hangosan
kurjantva öntjük magunkba literszámra a hűséget hozó ásványvizeket,
amiket kartonszámra hoztak fel utánunk a kísérőink és a kímélőbb utat
választó önkéntes társaink.
Meztelen izzadt, koszos felsőtestünket mutogatva az erőd látogatói
előtt, pólóinkból csak úgy csavarjuk az izzadtságot, fújtatunk,
kezünket a szúró oldalunkra téve kapkodunk még mindig levegő után.
Noha őröltség számba tűnt a hóbortos felfutásunk, mi a teljesítményünk sportértékét és csúcsidejét tartottuk fontosnak, a hátunknak címzett aggódó felszólalások helyett, amik leginkább, az örültségről, kiszáradásról és napon való futás kockázatának veszélyeiről szóltak. Miközben learattuk a siklóval érkező társaink jól eső dicséretét, bevártuk a többieket, akik takarékoskodva az energiájukkal a kaptató alatt, fotografálással és egyéb módon történő útdokumentálásával töltötték ki a mászó idejüket. Jessica velünk kezdett az élbolyban óriási nagy lelkesedéssel, de nem sokáig bírta a sportos latinok és a hirtelenjében megőrült koreaiak diktálta gyilkos tempót, hamarjában lemorzsolódott. A lányok az első kétszáz méter megtételét követően egymást támogatva, szédelegve szinte dülöngélve a szeptemberi gyilkos forróságtól, kiszámított tyúklépésekkel, apránként próbáltak a csúcsközelbe jutni, férkőzni.
Vagy egy tucatnyi önkéntes lány nem általlott félútról visszafordulni, engedve a nap erejének és inkább a sikló biztosította kényelmet választották a koszos, poros, töredezett lábkörmök helyett. Masada tulajdonképpen egy meredek egyes helyeken függőleges falú sziklafensík, aminek a tetején az időszámításunk előtti Masada Erőd romjai állnak. A hegycsúcs csaknem négyszáz méterrel magasodik a Holt- tenger valamint a kietlen, barátságtalan, a fél országot beterítő Negev - sivatag felett. Ám ezek a területek mélyen a tengerszint alatt fekszenek, így Masada valódi magassága csupán száz méter körül mozog.
De így is! A hegyre látogatót különös-, bizsergető érzés keríti hatalmába Masada tetején – a világ tetején állva. Mintha egy különös, megmagyarázhatatlan erő kerítené hatalmába a hegymászót, már a lépcsökön felfelé futva, vagy csak szaporázva a lépteit elfogja az furcsa, erőt adó, bizseregtető érzés, amit annak idején érezhettek a harcosok, az erődöt védők. Az a különös, pátoszi emelkedettség, ami hatalmába keríti és le is teríti az embert, amit csak nagyon különös alkalmakkor érez az embert. Mintha valaminek az aktív részesei lennénk, hajt előre, amikor minden más hétköznapi probléma baj, eltörpül, egy adott cél érdekében, és kedvünk lenne a történelmet újra írni és igazságot szolgáltatni Masada hős védőinek, kézbe véve és meglobogtatva a világ előtt a szélben büszkén lengedező hatalmas, kék fehér Dávid csillagos lobogót azt üzenve:
- Masada, nem eshet el soha többé!
Masada, ez a hatalmas sziklaerőd, maga az erő, ami szimbolizálja Izrael erejét.
A hely szelleme tényleg óriási hatást tett rám. Szeretem ezt a ritkán érzett nyers, belső erőt, ami tűzön – vízen ösztökél egy kiemelkedő sportteljesítményre, vagy csak egy különös őrültségre, amire máskor nem lenne merszem.
Nem volt már mire várnom, nem haboztam tovább.
Jessica megfáradt alakját véltem felfedezni, aki a társainkat kereste a tekintetével. A többiek már egy csomópontban gyülekeztek, beszélgetve, kortyolgatva a vizüket, kattogtatva a kamerájukat, kíváncsian nyújtogatva az erőd felé a nyakukat, útikönyvek ide vágó passzusait böngészgetve, hogy végre rendezve a sorainkat, vezető segítségével hiteles képet kapjunk és megismerkedjünk Masada igaz történetével.
Egy ásványvizes flaskát nyújtok Jessica felé és gyorsan elnavigálva a többiek kutató, rajtunk megállapodó tekintetük elől, az erőd szikla pereméhez vezettem, ahonnan körbe pillantva gyönyörű kilátás kápráztatott el bennünket.
A természeti elemek a kezemre játszanak. Az egyre kisebb és távolodó, lassan lenyugvó vörös korongba már bele tudtunk nézni, ami szabályosan haladt lefelé a nyugpályáján, vörösre színezve az ég alját, távolban kéken csillámló, halkan morajló Holt- tenger, miközben mi a világ tetejéről figyeljük a minket körülölelő természeti jelenségeket. Ennél romantikusabb helyszínt el sem tudtam volna képzelni az első, hosszú és szenvedélyes csókunkhoz Jessicával.
II.
- A kibutcot az ötvenes évek derekán alapították, jóravaló lengyel és francia bevándorlók, mi magyarok később csatlakoztunk az alapítóatyákhoz, akiket az étteremben láthatsz ebédidőben lassan botorkálva, a járókeretükre támaszkodva- meséli vezetés közben, fél szemmel az előttünk haladó fegyelmezetlen, hirtelen sávokat válltó, össze- vissza, cikázó autóst alkalmi sofőröm a kibucbeli Ariel bácsi. Lassan, ráérősen, komótosan araszolgatunk a Zefátra vezető autóúton a sűrű, reggeli forgalomban.
Ariel bácsi örömmel és mélységes alázattal végzi bőséges szabadidejében a zefáti magyarok által alapított és vezetett méltán hírhedt zsidó múzeumban fordítói munkáját. Ariel bácsi a múzeum önkénteseinek egyike.
- Halom anyag érkezik még most is szerte a világból. Sokan, hirtelen vezérelt ötlettől az egész eddigi életüket, emlékeiket bedobozolják, majd felpostázzák nekünk hagyatékként, örökségként. Ránk bízzák magukat és a múltjukat. Sokan nem tudnak mit kezdeni a feldolgozatlan életükkel. Tudják, a múzeum minden anyagot szívesen fogad, tanulmányoz, szortíroz, kiállít, semmit sem küld vissza a feladónak. Itt elképzelhetetlen, hogy valami is kárba vesszen. Hálásak vagyunk a belénk vetett bizalomért. Még most is több száz doboznyi dokumentum, személyes holmik várnak a feldolgozásra, katalogizálásra, amiket túlzsúfolt raktáraink miatt a melléképületekbe vagyunk kénytelenek elhelyezni. A jelenlegi múzeum épületét rég kinőttük, de új helységre nem futja a szűkös keretünkből. A kormánytól semmiféle támogatást nem kapunk. Pályázatokból, vészesen fogyatkozó adományokból, és az igen olcsón mért belépőjegyekből tartjuk fent magunkat.
- Időnként váratlan segítség érkezik. Diákok, akik a Kelet- Európa történelméből, a vészkorszakból írják a diplomamunkájukat. Hónapokra itt ragadnak, tanulnak és segítenek, nagyobb részt a számítógépes munkákban-, amihez mi öregek már nem nagyon értünk.
- A legtöbb diák természetesen nem véletlenül vetődik pont a mi múzeumunkba kutatni.
- Személyes a kötődésük. Tudatosan készülnek a múzeumba. Gyakran magam is szemtanúja voltam nem egy esetben, amikor sokuknál eltört az a bizonyos mécses. Teljesen más, amikor otthon a szüleik, jó esetben még az életben lévő nagyszüleik mesélnek a sorsukról, a múltjukról, és az átélt borzalmakról.
De amikor itt a kutatásaik során, egy pecsétes levéltöredékből, gyűrött megsárgult fotó láttán szembesülnek a háborúban és a táborokban elkövetett gaztettekről, akkor realizálódik bennünk a nagyszülők által meséltek, a felmenőik élete, és az a tudat: rájuk ugyan azok a szörnyűségek várt volna abban az időben. Rendszerint ilyen esetekben törnek felszínre az eddig elfojtott, szunnyadó érzelmek.
- De én csak egy egyszerű, vén, nyugdíjba vonult földművelő vagyok, aki ha csak teheti, segíti a múzeum munkáját, és hogy karban tartsam lassan apadó a magyar és román nyelvtudásomat.
- Nem tisztem mások lelkében vájkálni, összefüggésekre fényt deríteni! Egy vénember, unalmas locsogását hallod. Fejezi be Ariel bácsi a nagymonológját, pompás, igaz kissé poros, ideje múlt magyarsággal. Gyakran kell megismételnem azokat a jövevényszavakat, amelyek az utóbbi években elárasztották a magyar nyelvet, és amiknek érthető módon Ariel bácsi nem érti a jelentését, de ez nem befolyásolja magas röptű eszmecseréinket.
Ariel bácsi szívesen anekdotáz és mesél poros pesti vicceket. Nyelvtudását, és fáradt tréfáit ósdi, szamárfüles Ludas Matyi vicclapok számainak böngészésével tartja karban és frissíti, amiket a legutóbbi- rendszerváltás előtti- korából adódóan valószínűsíthető, hogy utolsó magyarországi látogatásakor vásárolt és halmozott fel. Háborús kuplékat is készségesen dúdolgat vezetés közben, csak úgy magában, félhangosan, ilyenkor többnyire felém sandít, felismerem e az éppen aktuális zeneszámot. Természetesen nem ismerem fel a háborús kuplékat- egyiket sem-, de szívesen hallgatom őket-, amiről rendszeresen biztosítom Ariel bácsit, nehogy kedvét szegjem a danolászásának.
- És még valami! Talán ami legfontosabb! Emeli fel a mutatóujját, kissé fenyegetően, rémisztően Ariel bácsi.
A hangja hirtelen megbicsaklik, szeme elhomályosodik, a kuplék dudorászása is abbamarad.
- Az egész huszadik század digitalizálva lett! Nyoma maradt az összes elkövetett bűnnek, és gaztettnek, amiket velünk, és a halottainkkal szemben elkövettek.
Amire nincs bocsánat! Semmi sem merülhet feledésbe!
Az első barami itt tartózkodásom alkalmával én is jártam a múzeumba. Órákat töltöttem el az idő állttal kikezdett, nehezen olvasható papirosok, bizonyítványok, igazolványok, személyes, használati tárgyak böngészésével, kutakodásával. Tömérdek utcanév, helyszín, amiket én is ismerek, ahol nap, mint járok visszaköszönt a múltból. Nagyon sok, hallatlanul érdekes, pótolhatatlan kordokumentumot, korhű tárgyakat: ruhák, utcatáblák, plakátok, használati cikkeket- rejtenek a vitrinek. .A belépőjegy vásárlásakor a már lejárt sajtóbelépőmet mutattam fel fizetés helyett a kasszánál.
Hirtelen mélységesen elszégyellem magamat.
