HÚROZÁS
Meztelen nő az ablakban,
szűkülő perspektíva szemben.
Árnyékos teste a bérházra dől,
nem szeretett soha könnyebben.
Benyúló holtág a híd alatt,
a szigeten végtelen köröznek.
Kitágult szíve egy liftakna,
rámpára feszülve süllyed.
Húrokat feszít ki reggelre,
kimarja a színt és a foncsort.
Több gömbbel álmodik egyszerre,
a fehérben sós kávét kortyol.
Hosszú az utca a széleken,
hajamba vegyült egy ősz szál.
Kardozik bennem a végtelen,
gömbökből teremt-e oltárt.
FORGÓ
Öblöket kerestem, hátha kitapinthatnak.
Gomb. Lassú korsó. Vagy üveggolyó méhe.
Hajnalra lettem védtelen,
mikor a lift húzódzkodni kezdett.
A lépcsőházban ülve kiszakadtak testedből a kövek,
fogaimhoz simultak, hűltek és merültek,
mint víz alatti apró rákok, csigák, halak.
A gyomor nyugodt köreiből átsugárzott rád.
Kiszakadtak a gang üresen kongó körei,
balra a fekete kabát, jobbodon a holdszín
ezüstösen megengedő szürke.
Vasárnap délelőtti rádiózsongás az utcafronton.
Az üvegen keresztül lestem a lakást,
gyerekkori szobádra kérdezve rá, melyik.
Te az árnyékfoltra mutattál,
de csak az én arcom zúgott a lámpabúra helyett, ez itt.
Az én szemeim redőzték be a hallban ásító létra fokait,
végigbillegtem a domború téren, addigra már
korlátok között, a mosószerillat feletti stégen.
Lassan pirkadni kezdett.
A lépcsőházban ültem. Nézd csak. Tudom, hogy a szótlanság egy álom.
És végül mindig mellébeszélünk, szorongatunk, felállunk.
De abban a végtelenül védtelen nagy térben,
ahol gombok, korsók, golyók keringtek egy liftben,
valamit láttam abból, milyen ketten egymás mellett lenni,
nem marni, nem gyötörni, egyszerűen lenni.
Barátom, most, hogy a szívemig zsibbadtam,
mégiscsak elmondom, szótagolva, lassan,
abban a mosószerillatban én beléd szerettem.
